NŐK LAPJA INTERJÚ / WOMENS’ MAGAZINE INTERVIEW

„Nem lehetsz racionális érzékenység nélkül, és nem lehetsz érzelmes ésszerű helyett”

“Timkó Bíbor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett, közben ösztöndíjjal Rómában is tanult festő szakon. Alkotásai ismerősek lehetnek Gryllus Vilmos, Tóth Krisztina, Berg Judit, Boldizsár Ildikó mesekönyveiből, és egy sikeres étteremlánc, a Padthai Wokbar arculatát és üzleteinek grafikai designját is ő alkotta. Ő tervezte a táskákat, amit előfizetőinknek küldtünk ajándékba. Bíbor egy ilyen táskával érkezik az interjúra.
Gyönyörű nyomással került a grafika a táskákra! Csak múlt héten jutottam el a szerkesztőségbe, hogy átvegyem a két tiszteletpéldányt, és az egyiket azon melegében le is kunyerálta rólam egy képzőművész barátnőm.
– Gondolom, sok művészt ismersz.
– Hát, olyan barátom tényleg sok van, akik képző- vagy iparművészként diplomáztak. Ennél jóval kevesebben élnek jelenleg is művészetből, designból.
– Tapasztalataid alapján mit gondolsz, mi lehet az oka a kedvenc pályájuk elhagyásának?
– Erről a különböző munkáim során határozott véleményem alakult ki. Dolgoztam alapítványi alkalmazásban művészeti iskolai rajztanárként és igazgatóhelyettesként, magánszektorban egy globális cég kis Budapesti teamjében, és most már több éve vállalkozóként. Tapasztalataim szerint a nonprofit, forprofit munkaadók és a saját vállalkozás más és más készségeket követelnek az embertől – ráadásul ezek néha ellentétesek egymással és a művészet ideájával. Azt hiszem, ez az ellentmondás a legfőbb egyénhez köthető ok, ami miatt végül sokan térnek ki a mesterségükből.

– Úgy érted, hogy ha képzőművész vagy, akkor abból nem tudsz megélni, ha pedig megélsz valamiből, az már nem lehet művészet?
– A hagyományos és a közösségi médiában gyakran olvasok képzőművészek és designerek sikereiről. Amikor kérdeznek, én is hajlamos vagyok optimista hangot megütni. Pedig a csillogás mögött rendkívül nehéz terep húzódik. Úgy fogalmaznék, hogy mindannyian küzdünk, mint malac a jégen.
– De mi az a tevékenység, amit mondjuk vállalkozói formában a legnehezebbnek találsz?
– Könnyű választani: a szerződésírás és a tárgyalás. E tevékenységek nem művészlelkeknek valók. Ha nincs segítséged, már reggelire felfalnak a farkasok. Kedves farkasok és később jó barátok lehetnek, de az elején nincs mese: az együttműködés feltételeit ki kell tárgyalni. Erre egy művész egyedül alkatilag képtelen. Vállalkozó művész – ez a kifejezés szerintem oximoron, önellentmondás. Nekem szerencsém van, mert a családban van olyan versenyző, aki ebben profi, és a tárgyalások kemény részét magára vállalja. Rám pedig a szövegek finomítása, javítása és a róluk való végső döntés marad. Sohasem tudnám összerakni, de azt rendszerint pontosan érzem, hogy sántít vagy működhet-e. A tárgyalások során mindannyian vékony jégen járunk: nem lehetsz racionális érzékenység nélkül, és nem lehetsz érzelmes ésszerű helyett.

– Tegyük fel, hogy kezdő művész vagyok, akinek nincs ilyen segítsége, és mégis vállalkozáson töröm a fejem. Immár évtizedes gyakorlatod alapján tudnál tanácsot adni nekem?
– Érdemes tudatosítani magadban, hogy honnan indulsz, pl. hogy a szerzői jogok eleve nálad vannak. Aztán ajánlatként érdemes kész szerződéstervezetet küldeni az érdeklődőknek, hogy arról tárgyaljatok, ne csak úgy a levegőbe beszéljetek. És olyan feltételeket írj a tervezetbe, ami közömbössé tesz téged azzal kapcsolatban, hogy a partner elfogadja-e azokat vagy sem. Ha alapvetően elfogadja a feltételeidet, akkor jó, mert szilárd alapokon tudtok együtt dolgozni, ha nem fogadja el, úgy is jó, mert időt spórolsz egy rosszkedvű együttműködés helyett. Egyetlen partnertől sem érdemes olyan feltételeket elfogadni, amelyekkel kapcsolatban már az elején rossz érzéseid vannak, mert lehet, hogy évtizedek múlva is az elsőhöz hasonló megállapodásokat kötsz majd ezzel a partnerrel. Látod, hogy nem kerültem ki a kérdést, de a végén mégis el kell mondanom: legalább egyszer, egy nagyobb üzletre fogadj fel egy profi szerzői jogi ügyvédet, hogy legyen elképzelésed, és a későbbiekre mintád, hogy mire kell figyelned.

– Van még valami, amit nem szeretsz a vállalkozásban?
– Persze. Nem szeretek másokat menedzselni. Lehet, hogy idővel ezt nem tudom majd elkerülni, de húzom-halasztom, amíg tudom. Más. Húzódozom az önreklámtól is: Instagram, Twitter, ilyesmi. A Facebooktól még egy kis kényelmetlen multi-level marketing érzésem is támad, tudod, amikor az emberek közvetve a baráti kapcsolataikat árusítják ki. Amíg nincs alkalmazottam, a munka rész reklámját vissza tudom fogni, és inkább szabadidőre és a művészetre hajtok, mintsem növekedésre.

– És ami jó a vállalkozásban?
– Nyilván a szabadság. A szabadságot nehéz megszokni. Máig folyamatosan ügyelnem kell arra, hogy eredendően a munkáim tulajdonosaként, és csak másodsorban az ezek előállításához szükséges munkaerőként kössek szerződéseket.

A közvetítők rendkívül hasznosak lehetnek a terhek megosztásában, azonban, ha lehet, velük még jobban kell vigyázni, mint amikor közvetlenül te tárgyalsz az ügyfeleddel. Ha egyáltalán nem akarsz szerződésekkel foglalkozni, akkor könnyen juthatsz addig, hogy rólad kötnek szerződéseket nélküled.

Több korrekt galériást ismerek. De kaptam ajánlatot olyan ügynöktől is, aki grafikusok munkáit úgy adja el külföldre, hogy azokra gyakorlatilag tulajdonjogot szerez. És vannak művészek, akik elfogadták a vérlázító feltételeiket! Egyik kedvencem könyvem Agatha Christie önéletrajza: neki több könyvet kellett írnia bagóért egyetlen elhibázott szerződés alapján. Úgyhogy valójában nincs kijárat: a szerződésektől ilyen esetekben sem szabadulhatsz meg.

– Az ember azt gondolná, hogy legalább a képek szereteténél nincs nyelvi akadály, és az összes képzőművész és designer könnyen talál munkát.
– Jó gondolat, de Magyarország még így is kicsi piac. Gondolj bele: a képeket el kell juttatnod a vásárlókhoz. Vannak képek, amelyek magyar szövegek illusztrációjaként kerülnek az olvasókhoz – itt nyilvánvaló a nyelvi korlát, következésképp a kevés pénz. A festmények, mint ezt többek között Náray Tamás youtube-interjújából tudjuk, egészen mást jelentenek egy Budapesti és mást mondjuk egy barcelonai galériában. Hogy fiatal művészek, a koros múzeumok, az új galériák és a média furfangos együttműködése hogyan húzott fel egy várost a művészet világtérképére, arról pl. a New York Times tudósít az Another Opening, Another Sensation című cikkben. Lehetne itt is másképp? Persze hogy lehetne. A piacteremtéshez már Magyarországon is lenne szaktudás, csak kultúrharcos öngerjesztés helyett értelmesebb projektekkel kellene foglalkozni.

– Most megleptél. Úgy tudom, hogy múlt hónapban nyertél illusztrációs díjat, és a zsűriben az államot képviselő tagok is ültek.
– Na ez pont egy meglepően értelmes projektjük volt. A hároméves hagyománnyal rendelkező, magánkezdeményezésű Budapesti Illusztrációs Fesztiválon indultam Pilinszky illusztrációimmal, ahol a kilenc fős szakmai zsűriben hárman képviselték az államot. Amennyire innen látszott, ez esetben az állami részvétel inkább egy szuper piacépítő kezdeményezés támogatásának tűnt, amely hosszabb távon akár kultúránk világpiaci értéknöveléséhez is vezethet. Ezért én is mertem beadni pályázatot. Összesen kilencszáz pályamű érkezett. Az illusztrációimmal harmadik díjat értem el.

– Te hogyan juttatod el a képeidet a világpiacra? Mivel kísérletezel?
– Több kísérlet is folyik. A Padthai Wokbar ősszel kilépett külföldre. Tárgyalásban állok egy divatházzal egy saját tervezésű kollekcióról. Kínából jóváhagyásra érkezett egy általam illusztrált mesekönyv borítója. Az ünnepekre gondolva a honlapomon néhány grafikát tettem elérhetővé (és a postaköltségeket egyelőre én állom). Az inkább a gyerekeknek-unokáknak érthető nagyon új műfajjal, az úgynevezett NFT-kkel is kísérletezem – amit itt talán digitáliskép-tulajdonnak fordítanék -, bár azokból egyelőre csak egyet raktam ki, amíg nem választok környezetbarátabb blokkláncot a létrehozásukhoz. De ezekről az újdonságokról inkább majd legközelebb mesélnék, ha találkozunk.

– Így legyen. Köszönöm az interjút.

A CIKK A NŐK LAPJÁN

Leave a Reply

Your email address will not be published.